Kosztolányi Ferencziről ...
Állandóan valami lázas nyugtalanság volt benne, valami gyermeki kandiság, valami mohó érdeklődés.»Összevont szemöldök, hideg, éles tekintet, mely még a társaságban is figyeli az embereket«. Jaj, mennyire nem illik rá ez. Ép az ellenkezője volt.
A társaságban társasjátékot játszott. Érdekelte a nyelvészet, a színház, az ötlet, a pletyka, minden, ami emberi. Tudta ő, hogy megfigyelni a lélekelemző-órán és a társaságban csak szétszórt, laza figyelemmel lehet. Ha »szaktudós« volt, az élet szaktudósa volt. Mindig és mindenütt éppannyira nem volt szaktudós, amint az igazi költő se »költői«, csak akkor, ha dolgozik. Betegágyán az alkalmazottjával, egy vidéki leánnyal abban versenyzett, hogy ki tud több magyar nótát elénekelni és büszkélkedett, hogy ő győzött.
Az embert — önmagát is — rejtélynek tekintette, melyet nem lehet egy-két lélektani képlettel kifejezni. Egyszer a jelenlétemben leesett szemüvege, utána kapott s úgy beleverte az asztalba homlokát, hogy kiserkedt rajta a vér. Nyilvánvalóan »tévcselekedetet« követett el. De vajon Newton, aki annyira ismerte a nehézkedési törvényt, nem éppúgy alá volt vetve neki, mint a többiek, akik nem ismerték? Egyszer rányitottam, a dolgozószobájában ült a kereveten, teljesen felöltözve és mezítláb s talpait simogatta a két tenyerével. A Babinkszky-reakciót próbálta ki önmagán.
Mindent önmagán próbált ki, a testén vagy a lelkén, csak aztán hitte el. Nem közölhettek vele olyan valószínűtlennek tetsző állítást, hogy ne keresse benne a valószínűt s nem közölhettek vele régóta elfogadott, tankönyvekben szereplő »igazság«-ot, hogy edzett szellemével ne kételkedjék benne.
Ponticulus Hungaricus · VII. évfolyam 12. szám · 2003. decemberCopyright © Kosztolányi Dezső jogutóda, 1933Copyright © Nyugat, 1933