„Mondom néktek, mi mindig búcsúzunk.
Az éjtől a reggel, a nappaltól az este.
A csendtől, mikor hang zavarta fel.
A hangtól, mikor csendben halkul el.”
Mi most kollégánktól, Karcagi Gábortól búcsúzunk, mert az ő hangja is végleg elhalkult ez év szeptember 27.-e hajnalán.
A Ferenczi Sándor Egészségügyi Szakközépiskola tantestülete, dolgozói és tanulói nevében nehéz szívvel búcsúzom a kollégától, a tanártól, a testnevelőtől, a pedagógustól.
1997 augusztusától dolgozott iskolánkban. Egy általános iskola igazgatóhelyettesi beosztását váltotta fel a szakmai munkával. Az akkori Egészségügyi Szakiskolában szerény körülmények között kellett valamennyi testnevelőnek dolgozni. Nem volt tornaterem, csak egy kis tornaszoba. Tavasztól késő őszig ő is kijárt a tanulókkal egy sportegyesület pályájára, hogy minél jobbak, élvezetesebbek legyenek a testnevelésórák.
Ő vezette az iskola kézilabda csapatát. Kiváló pedagógiai érzékkel bírta rá a lányokat a rendszeres edzésekre. Lelkiismeretesen készítette fel őket a városi és megyei versenyekre, ahol szép eredményeket értek el.
Mindig büszkék voltunk arra, hogy a sportmunka városi értékelésekor megelőztünk számos, kiváló infrastruktúrával rendelkező iskolákat. Ezt az eredményt az ő szakmai munkájának is köszönhettük.
A testnevelő tanárok munkaközösségének értékes, aktív tagja volt. Sok ötlettel, javaslattal gazdagította iskolánk sportéletét.
Sajnos, a 2007-ben elfoglalt szép iskolánkban sem jutott minden órára tornaterem. Különösképpen szorító lett a helyzet az utolsó 2 – 3 évben. Sokszor tartotta az óráit a kisaulában. Úgy fogunk rá emlékezni, hogy a korlátnál állva vezényelte a lányokat.
Többször kérdezte, hogy mikor lesz már kész az új tornacsarnokunk.
Néhány hete, annyi év után jó hírrel számolhattam be a tantestületnek, hogy van remény arra, hogy lassan elkészüljön az új csarnok. Ő is nagyon örült neki. De sajnos, azon a kézilabda pályán –Gábor– Te már nem irányíthatod a lányokat.
Az égi játszótéren pattog már a labda, ott vezényelsz az idők végezetéig.
Iskolánkban töltött utolsó óráid egyikén –pénteken– arra jártam, és Te akkor is a korlátnál álltál. Váltottunk néhány szót az órákról, a körülményekről, a feladatokról. Egyikünk sem gondolta, hogy ez az utolsó beszélgetésünk.
Soha nem panaszkodtál, akkor sem. Mindig, csendben, halkan tetted a dolgodat, ahogy tudtad.
Gábor!
Sajnálom, hogy a sors által kimért időd lejárt, pedig dolgod lett volna még az iskolában és a családodban egyaránt. Még tovább követhetted volna gyermekeid sorsát, és láthattad volna a néhány hónapos unokád felcseperedését.
De sajnos nincs mit tenni, eljött az idő, menni kell. S nekünk pedig búcsúzni kell.
Hiányozni fogsz mindannyiunknak.
Iskolánk, a Ferenczi Sándor Egészségügyi Szakközépiskola mostani és korábbi vezetése, tantestülete, valamennyi dolgozója, és minden tanítványod nevében búcsúzom, és hiszem, hogy az utolsó szavak melege ez utadra is elkísér, mely így szól:
„Küzdelmes volt az út, mely most véget ért,
fáradt tested megpihenni tért.
Végső utadra indulj megnyugodva,
szeretetünk elkísér égi otthonodba.”
Nyugodj békében!